Debreceni Dániel 2015-ben került a magyar kosárlabdázás élvonalába, fővárosunk egyetlen első osztályú csapatához. Az út rögös volt, tele sportolói és magánéleti buktatókkal, melyeken a felülkerekedés extra motivációs erőt igényelt. Beszélgetünk a jótékonykodás fontosságáról, a hollywoodi kosaras filmekről, illetve az amerikai és a magyar sportvilág közötti óriási különbségekről.
NB1-es karrieredet több mint 2 éve indult, de kanyarodjunk vissza az alapokhoz. Mikor és hol kezdtél el érdeklődni a kosárlabda iránt?
Fiatal koromban volt szerencsém egy videojátékot kipróbálni, melyben kosárlabda csapatokat kellett irányítani. Gyakorlatilag itt ismerkedtem meg a kosárlabdával, a játék alapjaival. Mondhatni, hogy itt váltam először a sportág szerelmesévé. Ezt követően a való életben is kipróbáltam magam, barátaimmal jártam le dobálni az utcai pályákra. Ezen felbuzdulva még azon a nyáron elmentem egy kosárlabda táborba, melyet Zsolnay Gyöngyi, korábbi 110-szeres női válogatott kosárlabdázó vezetett.
Hogyan sikerült ez az ominózus nyári tábor?
Különösképpen nem tűntem ki a tömegből, de arra jó volt, hogy megismerkedjek a szervezett kosárlabda körülményeivel, hogy hogyan néz ki egy felépített edzés egy profi edzővel. A tábor végén azt javasolták, hogy amennyiben komolyabban gondolom a kosárlabdázást, mindenképpen keressek egy egyesületet.
Hol kezdted el a versenyszerű játékot?
Budapesti születésű vagyok, de Szigetszentmiklóson nőttem fel. Kézenfekvő volt, hogy a környéken fellelhető lehetőségeket vegyük számba. Akkortájt a BC Csepel kosárlabda csapata volt a legnagyobb egyesület errefelé, így 13 évesen ott kezdtem meg a játék mélyebb megismerését.
Mikor megismerkedtél a kosárlabdával, mik voltak az elvárásaid?
Eleinte nem volt nagy elvárásom saját magam felé, de nálam mindig a kosárlabda volt a középpontban. Figyeltem a legmagasabb osztályokat, néztem a legnagyobb sztárokat, hogy ők mit és hogyan csinálnak. Nagyon motiváltak, igyekeztem én is mindig kihozni magamból a maximumot, nyerni és a lehető legjobbat nyújtani. Volt belső motivációm, minden nap jobb és jobb akartam lenni, pár év után pedig úgy éreztem, hogy ideje komolyabb szintre lépni.
Mikor gondoltál rá először, hogy valóban profi kosaras lehetsz?
A csepeli időszakot követően rengeteg hátráltató körülmény lépett fel a karrieremben. Gondolok itt súlyos sérülésre, emberi csalódásokra, magánéleti problémákra. Az utam a TF-Budapest együtteséhez vezetett, ahol megismerkedtem Merim Mehmedovics edzővel. Nála kezdtem el olyan szintű oktatást, képzést kapni, melynek következtében pár év múlva stabil játékos vált belőlem a másodosztályban. Az utolsó év olyan jól sikerült számomra, hogy a szezon végeztével megkeresett Kálmán László a Falco Szombathely nevében, és meghívtak próbajátékra az első csapathoz. A Falco mindig elit csapatnak számított az első osztályban, Kálmán László pedig egy 78-szoros válogatott, élő legenda, megkeresése álomszerű és nagy megtiszteltetés volt.
A próbajátékon aztán kiderült, hogy vannak még hiányosságaim, így a szerződés sajnos meghiúsult. Ugyanakkor rengeteg segítséget kaptam, és ekkor éreztem meg, hogy reális célom lehet a legmagasabb osztály elérése.
20 éves fejjel kitűztem magam elé azt a célt, hogy 25 éves koromra első osztályú játékos szeretnék lenni.
Ez sikerült is. De volt olyan pillanat, mikor úgy gondoltad, hogy talán inkább abba kellene hagynod a kosárlabdát?
Fontosnak tartottam, hogy ne űzzek olyan álmokat, melyeket nem tudok elérni.
Hogy ne legyen az, hogy belefektetem a kosárlabdába minden energiám, s mégsem válok A - csoportos játékossá, majd kettőt pislogok és 30 évesen még mindig a szüleim nyakán lakok.
Fiatalon még máshogy fogtam fel a dolgokat, de sosem volt számomra opció a feladás. Nyílván voltak nehéz időszakaim, de például a keresztszalag-szakadásom alkalmával sem fordult meg a fejemben, hogy emiatt most abba kellene hagynom. Egyértelmű volt, hogy nekimegyek a rehabilitációnak, meggyógyulok, és folytatom tovább.
Ahogy idősödöm, egyre több lemondással, áldozattal járnak az edzések, és már nem csak arról szól, hogy lemegyek a terembe és jól érzem magam, hiszen ahogy az ember profivá válik, és ez lesz a munkája, több olyan edzésre kell lemennie, melyhez nem feltétlenül fűlik a foga. Minden reggel felkelni, és monoton módon végezni a kemény munkát – ehhez szükség van egyfajta tűrőképességre.
Az idő múlásával a fizikai adottságok egyre inkább lekorlátoznak, így természetesen gondolni kell azokra az évekre is, mikor már képtelen az ember az elvárt szinten teljesíteni, és fel kell hagynia a profi kosárlabdával.
Itthon nagyon kevesen számolhatnak azzal, hogy a 10-15 éves profi karrierjük végeztével biztosítva legyenek anyagilag életük hátralévő részére, ezért már gondolok a későbbiekre is. Olykor felmerül az emberben, hogy vajon tényleg megéri-e ezt csinálni, de ahogy ez a gondolat felbukkan, úgy tovább is száll, és mindig ott tartok, hogy beleadok mindent, és csináljuk tovább. Sajnos sok a hátráltató körülmény, fiatal magyar játékosként például hatványozottan meg kell harcolni a játékpercekért.
Forrás: facebook.com
Ha már fiatal játékosokról beszélünk. Vannak hollywoodi kosaras filmek, melyeket te is ismersz bizonyára. Ezekben a filmekben láthatjuk a kosárlabdázás és az azt körülölelő világ reprezentációit. Mit gondolsz ezekről?
Igen, ezek a filmek általában arról szólnak, hogy van egy gyengébb szintű vagy hátrányosabb helyzetű játékos, vagy csapat, akiben nagy a motiváció, az ambíció, és rengeteg munkát beleadva küzdenek az álmaikért.
Ezek a célok többé-kevésbé meg is valósulnak. Szerintem ezek a filmek nagyon fontos üzenetekkel bírnak, melyekkel én is teljes mértékben tudok azonosulni, hiszen az én pályafutásom is hasonló ívet fut be. Ezek a filmek arra mindenképpen jók, hogy a hozzám hasonló játékosok motivációt tudnak nyerni, és bátrabbak lesznek.
De sok esetben sztereotípiákat is láthatunk bennük. Gondolok itt például a fiatal fekete játékosra, akinek egyetlen esélye van ahhoz, hogy kitörjön a gettóból, ha játékával felkelti egy-egy főiskola vagy egyetem figyelmét, ezek pedig sportösztöndíjjal támogatják őt álmai eléréséhez. Ez visszatérő motívum például.
Az én kritikus időszakomban is sokat segítettek, szerintem az ilyen komoly üzenettel bíró kosaras filmekkel nem lehet félrenyúlni.
A legmagasabb szint, amit egy kosárlabdázó elérhet, az az NBA (– National Basketball Association). Ez a szövetség rengeteg energiát fordít az egyenlőség megteremtésére, a gyengék és elesettek megsegítésére. Mit gondolsz erről?
Az NBA-ben nagyon komoly pénz van. Elképesztő sok figyelmet kap maga a szövetség is, a benne lévő játékosokról nem is beszélve. Amilyen pénzek mozognak itt, azokat szerintem sokan fel sem tudjuk fogni. Véleményem szerint ilyen összegek mellett – bár rendkívül példaértékű a gyengék, elesettek segítése és az esélyegyenlőség melletti harc – ennek alapvetőnek kellene lennie. Én is mindig látom, ahogy a játékosok és edzők segédkeznek, támogatnak, épületeket festenek le, kórházakat látogatnak, stb. Ez egy nagyon szép dolog, de mégis… Nem mondanám, hogy ez képmutatás, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen felfogású emberek vezetik ezt az egészet, milyen hozzáállású játékosokkal van tele, és tudom, hogy ez egy őszinte dolog, de ennyi pénzből ennek természetesnek kellene lennie.
Ami számomra sokkal inkább példaértékű, hogy némely játékos nem az NBA szervezetének keretein belül jótékonykodik, hanem teljesen önállóan. Tehát nem arról van szó, hogy felvesz egy NBA-s pólót, kimegy festegetni és jó képet vág hozzá. Arra gondolok, hogy például LeBron James, napjaink egyik, ha nem a legjobb játékosa saját pénzből felépített egy olyan alapítványt szülővárosában, Akronban (Ohio), ahol már évek óta segítik a helyi hátrányos helyzetű kölyköket, fedezik tanulmányaikat. De nem csak őt lehetne megemlíteni, nagyon sok példa van arra, hogy egy-egy játékos a szülővárosának sorsát szívén viseli, és küldetésének tartja, hogy azt a lehető legjobbá tegye, és tudja biztosítani az ott élő fiataloknak a lehetőséget, hogy ugyanazt az utat bejárhassák, melyet ő. Ez első sorban azért fontos, mert rengeteg olyan fiatal tehetség van, aki sokra vihetné, de egyszerűen nincs meg a lehetősége arra, hogy megmutassa magát, és hogy kitörjön a nyomorból. Ezek a játékosok nem csak a kosárlabdában, hanem a mindennapi életben is példát mutatnak számunkra.
Szerinted itthon is lehetne valami hasonlót létrehozni?
Itthon már kicsit más a helyzet. A kosárlabda nem az első számú sport Magyarországon, de még csak nem is a második. A kosárlabdázók kevésbé vannak reflektorfényben, egy-egy focista vagy egy úszói siker sokkal inkább kerül nagyító alá. Természetesen fontos, de a honi kosárlabdában nincs akkora pénz, amiből lehetne „amerikai-szintű” akciót létrehozni. Mégis fontos kihangsúlyozni, hogy jót tenni mindenki képes. Nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy valaki segítsen a rászorulónak.
Az USA és Magyarország nagyon különbözik. Teljesen más képben világítja meg sportolóit. Amerikában nagyon szeretnek adni a látványdolgokra, szeretik hirdetni, hogy ők a legjobbak, és erre számos lehetőségük van. Magyarországon, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének egyszerűen nincs elég lehetősége arra, hogy ilyen területekre erőt, energiát és legfőképpen pénzt fektessen.
Említetted, hogy bárki segíthet a rászorulóknak. Te vettél már részt jótékonysági programban?
A nyár vége fele kértek fel arra, hogy képviseljem a DORKO márkáját. Van nekik egy ’Loyalty is Royalty’ elnevezésű kampányuk, mely keretein belül a szlogen alatt futó különleges termékek eladásából származó összeget 100%-ban ajánlják fel az aktuálisan támogatott szervezet számára. Jelenleg a Magyar Vakok És Gyengénlátók Országos Szövetségének Kutyaiskolája kapja a támogatást. Több híresség képviselte magát a megmozduláson, többek között Dukai Regina, a Beerseewalk, Nagy László, és még sorolhatnám. Mondhatjuk, hogy a kampány elérte a célját, hiszen eddig közel 4.000.000 forint folyt be jótékony célra.
Forrás: instagram
Mit üzensz a feltörekvő fiatal kosárlabdázóknak?
Maradjanak alázatosak, dolgozzanak tovább, mert bármit is érnek el, mindig van feljebb, de lejjebb is.
Ne vegyenek semmit természetesnek, értékeljék azt, ami van, és küzdjenek azért, hogy még jobb legyen.
Zalán János I.
Kövessetek minket facebookon is:
http://www.facebook.com/sportbetyarok
(forrás: mkosz.hu)
